Miért hívnak Zsöminek?

Egy becenév története, ami először idegesített, aztán valahogy mégis rám ragadt.

A történet egészen gyerekkoromig nyúlik vissza. Kilencéves koromban nagyon szerettem a Bud Spencer és Terence Hill filmeket. Vasárnap délutánonként egyszerűen imádtam ezeket nézni, és mindig vártam, hogy mikor kezdődik valamelyik klasszikus a tévében. Volt bennük valami, ami teljesen megfogott: a humor, a bunyók, a hangulat, és persze azok a legendás beszólások, amiket az ember gyerekként azonnal megjegyez.

A Nyomás utána! című filmben volt egy jelenet (itt van timestampelve), ami különösen megtetszett. Bud Spencer éppen biliárdozik, amikor betolnak négy kocsit tele mindenféle hozzávalóval. Ő ezen meg is lepődik, és megjegyzi, hogy ennyi minden kell egy hamburgerhez. Aztán kiderül, hogy ez nem egy akármilyen hamburger, hanem egy különleges „hamburger”, amiben egyszer csak elhangzik a legendás mondat:

Nem is tudom pontosan, miért, de ez a szöveg annyira megtetszett, hogy másnap reggel a suliban teljesen random csak bedobtam ugyanezt. Valószínűleg abban a hitben voltam, hogy más is látta a filmet, hiszen akkoriban rengetegen néztük ezeket a klasszikus Bud Spencer–Terence Hill filmeket vasárnap délutánonként. (Természetesen nálam nem voltak olyan eszközök, mint a jelenetben szereplő úriembernél.)

Akkor még nem gondoltam, hogy ebből bármi lesz. A többiek viszont elkezdtek így hívni. Őszintén szólva először nagyon nem tetszett. Idegesített, zavart, és egyáltalán nem éreztem úgy, hogy ez egy jó becenév lenne.

Aztán tizenegy éves koromban elmentem egy táborba, ahol volt egy másik Ádám is. Emiatt az ottani osztálytársaknak kellett valami, amivel meg tudtak különböztetni minket. Így jött az ötlet, hogy engem hívjanak Zsöminek.

Ekkorra már nem zavart annyira a dolog. Sőt, valahogy elfogadtam. A név rajtam maradt, és idővel már nem egy idegesítő csúfolódásnak tűnt, hanem inkább egy saját történettel rendelkező becenévnek.

Így lett az Ádámból először Zsömle, majd pár év elteltével Zsömi.